Tegnap voltam malachusit falni kedves kis koreaiakkal. Előzményként el kell mondanom, hogy mikor kisgyerek voltam, az óvodában kaptam borjúsültet, legalábbis azt mondták, hogy azt kapok, nagyon ízlett. Onnantól fogva otthon, meg a mamámnál mindig borjúsültet kaptam enni.... legalábbis azt hittem, ugyanis disznóhússal tömték a kis telhetetlen pofimat, és erre csak évek múltán jöttem rá.... mondanom sem kell vagy egy teljes percig ki voltam ábrándulva a világból. Na de tegnap hallottam egy olyan történetet aminek a fényében elhalványul ez az egész, és elfelejtem egyből minden borjúsült utáni vágyakozásaimat, és örülök a disznajnak.
Szóval ettük a húst, és az egyik srác mondta, hogy lépjünk el majd hamarosan kutyahúst enni, na ez már be van tervezve egy ideje, de még nem jött össze. Erre az egyik lány a társaságban felszólalt, hogy kutyahús az pfujjjj, és megkérdezte hogy van e háziállatom, közöltem vele hogy van, egy kutyám. Jött is a kérdés: hogyan tudok majd ezek után a kutyám szemébe nézni... Valahogy majd megoldom. MIre az egyik srác elkedte mesélni a történetét a kutyájáról, amit nagyon szeretett amikor kisgyerek volt, de mivel lakásban éltek ezért a kutyust elküldték a nagymamájának, hogy vigyázzon rá helyettük. Itt megemlítette a srác hogy utána egy hétig húst kajáltak otthon, és azt mondták neki hogy disznaj. A nagy húsevő hét után elment a mamájához meglátogatni a kutyáját, de azt sehol sem lelé... Szerintem a csattanót el sem kell mondanom mert mindenkinek leesik hogy mi történt, de a nagymama 5öst érdemel igazmondásból mivel megmondta neki hogy Te etted meg a kutyádat :D.
kemény, na csak ennyi csucsu
